Mivel mostanában nagyot ment a mozikban az 1917, ihletet kaptam és úgy gondoltam, hogy én is első világháborús témához nyúlok. Viszont én nem egy, az antant oldalán harcoló feleket bemutató filmet vettem elő, hanem egy, már pár éves magyar produkciót. A szürke senkik című film az elmúlt évek talán egyetlen olyan magyar alkotása, mely az első világháborúhoz nyúl, mint téma. A történet fiktív, viszont a helyszín, nevezetesen az olasz front nagyon is valóságos volt...
1915. május 23-at írunk, amikor az olaszok hadat üzentek az Osztrák-Magyar Monarchiának. Ennek következtében kerültek a császári és királyi csapatok egy kétfrontos háborúba (keleten az oroszokkal, most pedig az olaszokkal is, sőt, ha úgy vesszük, ez nekünk már a harmadik front volt a szerb után), melynek az olasz szakasza is több, mint két évig elhúzódott, és több, mint 200.000 magyar katona esett el az Isonzó-folyó mentén kialakult frontvonalon, illetve a Doberdó-fennsíkon.
Bár a háború kitörésekor mind Olaszország, mind az Osztrák-Magyar Monarchia a Hármas Szövetség tagjai voltak, Olaszország már a háború kitörésekor semleges álláspontra helyezkedett, így eleinte nem is vett részt a harcokban. Azonban az olaszok hamarosan területi igényt nyújtottak be többek között Dél-Tirolra, vagy éppen az Isztriai-félszigetre, mely követeléseket az antanthatalmak támogattak feltétel nélkül, cserébe, ha az ő oldalukon lépnek be a harcokba.
A frontvonal és az első isonzói csata
Az olasz támadás azonban 1915. júniusában elakadt, köszönhetően a nehéz terepviszonyoknak, vagy éppen az időközben megerősített osztrák-magyar védelmi vonalnak. Valamint az a tény is közre játszott, hogy míg az olaszok a hadüzenet után csak pár héttel kezdték el mozgósítani a csapataikat, addig a monarchia a hadüzenet átvétele után rögtön kezdeményezett, többek között hadiflottájukkal kezdték el lőni az olasz partok nagyobb kikötőit. A monarchia erőinek főparancsnoka Jenő főherceg lett, aki a határszakaszt három részre osztotta: karintiai, tiroli és Isonzó-menti szakaszra. A védelem súlypontját pedig a délen nyitott Isonzó-völgyre helyezte. A karintiai csapatokat a magyar Rohr Ferenc lovasssági tábornok, míg a tiroli erőket a horvát Svetor Borojevic von Bojna gyalogsági tábornok vezette.
A fronton 1915 és 1917 között folytak a híressé vált isonzói csaták. Az olaszok és az osztrák-magyar seregek összesen tizenkétszer csaptak össze (1915-ben négyszer, 1916-ban ötször és 1917-ben háromszor). A tizenkét alkalomból tízszer az olaszok támadtak. Azonban az olaszok mind felszereltség, mind vezetés tekintetében gyengébbek voltak az osztrák-magyar csapatoknál, valamint a terepviszonyok miatt nem tudták hatékonyan alkalmazni a lovasszázadaikat sem.
Az Isonzó völgye (forrás: Múlt-Kor)
Azonban már az első isonzói csata (1915. június 23. - július 7.) során szinte pokollá vált a hadszíntér a több napig tartó olasz tüzérségi támadástól, viszont még így sem sikerült áttörni a védekező állásokat. Annak ellenére, hogy az olaszok túlerőben voltak, az olaszok csak 1916-ban, a hatodik támadás során tudtak sikert elérni, nevezetesen Görz és a Doberdó-fennsík elfoglalása során. Azonban még ugyanezen év augusztus 28-án Németország is hadat üzent az olaszoknak, és német hadmérnökök segítették megerősíteni az osztrák-magyar védműveket.
1917-re a keleti fronton összeomlott az orosz támadás (Kerenszkij-offenzíva), így ott jelentős erők szabadultak fel a központi hatalmak részéről. Az olaszok ekkor egy teljes erejű, frontális támadást terveztek az osztrák-magyar csapatok ellen, akik viszont már az összeomlás szélén álltak, így segítséget kértek a németektől, és kaptak is. A 12. isonzói csata során a központi hatalmak hadvezetése a támadás mellett döntött, mely végül a caporettói áttörés néven vonult be a történelembe (1917. október 24. - november 9.). Az áttörés óriási siker volt az összevont osztrák-magyar és német erők részéről, ugyanis áttörték az olasz állásokat, mire az olasz védelem összeomlott és csak a Piave-folyónál tudták újra felállítani a védelmet, megerősítve antant csapatokkal.
Osztrák-magyar állások az Isonzó-folyó mentén
Az olaszok ekkor óriási veszteségeket szenvedtek: közel 300.000 katonájuk esett fogságba, 10.000 emberük esett el és 30.000-en sebesültek meg, szemben a központi hatalmak csekély veszteségeivel. Az áttörés sikerességét követően mind a Doberdó-fennsík, mind pedig az Isonzó-folyó mindkét partja az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alá került a háború végéig, azonban a front eltolódása miatt már kevésbé volt fontos.
Az isonzói csaták ugyan jelentős területi nyereségeket nem eredményeztek, de mindkét fél részéről nagyszámú sebesült és halott maradt. IV. Károly parancsára emlékművet állítottak az elesett katonák tiszteletére és emlékére, a magyar katonák pedig egy kápolnát is emeltek, azonban, mivel véget ért a háború, és az Osztrák-Magyar Monarchia is megszűnt létezni, így felszentelésére már nem került sor.
Ha kíváncsiak vagytok a folytatásra, olvassatok a postagalambokról is!
A filmről:
